Még mindig lezárva tartom az oldalt. Mégpedig azért, mert hétköznap nem sok időm van foglalkozni vele. Elkezdtem egy hétvégi délutánon, órákig elpöcsöltem a designnal (és már megint új ötletem van, szóval ha más miatt nem is akkor a hetente frissülő kinézet miatt érdemes betekinteni :D ). Szóval még nincs menü, nincs bemutatkozás, de lehet, hogy nem is lesz. Ez egy blog, nem pedig egy fan oldal. Nem mindig van miről írni. Pontosabban azért, mert az életemben semmi olyan nem történik, amit annyira feltétlenül ki kellene írni magamból. Persze vannak emberek, akik kikészítenek, barátok, akik cserben hagynak, néhanapján beszélgetek fiúkkal..
Apropó, fiúk.. Minden ismerősöm azt mondja, most vagyok a legjobb formámban. Mégis én fél éve nem beszélgettem fiúval... Illetve néhány idiótával igen, egyik jobban meg akart húzni mint a másik úgyhogy könnyes búcsút vettem tőlük.. Míg régebben, tavaly nyáron mindig kavartam 1-2 sráccal egyszerre. Nem mondom, hogy annyira szomorú vagyok miatta, mert van így is elég bajom, de azért rossz azt nézni ahogy elkelnek a barátaim mellőlem, én pedig maradok a megszokott macskás-kutyás-lovas pozíciómban. De nem fogom feladni az egyéniségemet, akkor is, ha a társadalom egy lóbuzi, állatmániás kislánynak tart!!! Persze mostanában nem járkáltam el sehová.. Az orrtöréses esetem óta apum úgy óv mint egy törékeny kisbabát, ordibálásban tör ki ha bárhova akarok menni, ráadásul azok a tévképzetei alakultak ki rólam, hogy alkoholista, drogozós, balhézós és verekedős vagyok. Hát nagyon, nagyon félreismert. De hajthatatlan, 100% biztos benne hogy amit hisz rólam az az igazság. Már meg sem próbálom meggyőzni. Szóval ki kéne már mozdulni valamerre.

Úgy érzem, leülepedett bennem eléggé az a bizonyos április 19-i szombat, amikor barátnőmmel felutaztunk Pestre a Vaknyugat című előadásra. Olyan "vidéki gyerekek napvilágot látnak" stílusban indultunk neki, azt sem tudtuk, merre kell menni, hova, mivel, mire kell felülni, még Bp jegyet is elfelejtettünk venni. Szóval google térkép bekapcsol, és bolyongjunk a városban. Népligettől először a Corvin negyedbe kötöttünk ki villamossal, onnan elgyalogoltunk a Margit-hídig, és végül megtaláltuk amit kerestünk: Átrium film-színház. Izgatottan léptünk be az ajtón, bár még volt 2 óránk az előadásig. Mindketten régóta vártuk a pillanatot, ez volt az első darab amiben élőben is láthattuk Alföldi Róbert szereplését. 

Elmentünk még mászkálni, igaz hólyagos volt a lábunk a sok gyaloglástól. Nehézségekbe is ütköztünk, nem kaptuk meg emailben a jegyet, nem volt kinyomtatott számla, szóval elég szerencsétlenek voltunk, de végül minden megoldódott. :D

A darab csodálatos volt, rég nevettem ennyire őszintén. Tudtam, hogy Alföldi tehetséges, de ennyire? Kiáll a színpad szélére, és úgy mustrálja végig a közönséget, egyenként mindenki szemébe belenézve, mintha mi lennénk a színpadon, és ő lenne a közönség. Zavart csönd volt, mukkanás se hallatszott. Amikor felém ért a pillantása kényelmetlenül mocorogtam, és bár egyben csodáltam is, azért azt kívántam menjen tovább, mert nagyon feszélyezett voltam a szigorú pillantásától. Aztán elkáromkodta magát (a darabban egy lecsúszott alkoholista papot alakít, aki megrendült hitében). A feszültség feloldódott, és egy emberként lélegzett fel a közönség.

Eszméletlen alakítást nyújtott. Már-már valóságosnak tűnt, hogy részeg. Azonban a búcsúlevélnél komoly hangnembe váltott, így a komikus részek ellenére is ott csüngött a súlya annak a magányosságnak és reménytelenségnek, amit érzett Welsh atya a műben. 

Rengeteg vidám pillanatot, nevetéstől elkönnyezett sminket adott a darab. Minden egyes fáradalmas lépés vagy izgalom, balszerencse megérte azért a 2 óráért. Rétfalvi Tamás, Ficza István, Mészáros Piroska is tökéletesen és hihetően játszottak, rég voltam ennyire jó előadáson. 

Abszolút meghatározó élmény volt ez a szombat, és biztos vagyok benne, hogy megyünk még Alföldi Róbert előadásaira. 

Nos hát köszöntök mindenkit a heritage.gp-n. Hogy is kezdjek neki a bejegyzésnek? Annyi minden jár a fejemben (kivételesen), hogy meg kell próbálnom rendszerezni. Így hát megpróbálok rövid lenni, főleg így az esti órákban nehéz lesz szépen fogalmaznom.

Egyelőre még lezárva tartom az oldalt, mert azt szeretném, ha minden tartalom meglenne néhány napon belül. Aki még nem ismerne: a nevem KatoKacaj. A hobbilovasfoto.gp-ről már egy páran ismernek. Az oka a költözésnek (illetve rosszul fogalmaztam, ugyan is szeretném mindkettő oldalt párhuzamosan vezetni, érdeklődéstől függően) egy olyan oldal létrehozása, amely nincs témához kötve. Már az előző oldalam címe is elég kötött, és mivel leszögeztem, hogy az fotóblog lesz, így kellett egy új oldal, ahova kiadhatom mindazt, ami bennem lakozik. 

Pedig évek óta nem tudtam normálisan blogot vezetni, kislányként elkezdtem és nagyon sokáig blogoltam itt a gp-n. De aztán elmaradt az érdeklődésem, már nem szívesen írtam, és úgy döntöttem, hogy véget vetek az internet és az anonimitás mögé burkolózás időszakának. Aztán Februárban úgy határoztam, hogy még is csinálok egy oldalt, ami a fényképeimről, állataimról szól. Könnyebben indult, mint vártam, sokan támogattak és buzdítottak, amiért nagyon hálás vagyok. Aztán a fotóblogomon megjelentek az egyre személyesebb bejegyzéseim, és már hetek óta ott ült az elmémben a gondolat, hogy nem passzol, nem  stimmel a kettő. Változatos tartalmat akartam, de úgy éreztem azok, akik az állataimat, vagy fényképeimet szeretnék megnézni, nem kíváncsiak a személyes bejegyzéseimre, na meg persze azt az oldalt nyilvánosan, névvel együtt csinálom, ismerőseim látják, szokták nézegetni, így hogyan is legyek személyesebb? 

Az utóbbi időszak megint kissé hullámvasút az életemben, és sokszor éreztem késztetést arra, hogy mégis csak nagyjából ismeretlenül is teleszórjam az internetet a saját ömlengéseimmel. Élményeimmel, beszámolóimmal. Talán a csalódások miatt, amit mostanában a barátaim miatt éltem át. A környezetemben való csalódások miatt. De megnyugtatok mindenkit, aki arra vetemedne, hogy rendszeres látogatója legyen az oldalamnak, nem lelki szemetesládaként fog üzemelni. Egy személyes kis rész az életemből, amelybe bekukkantást engedek másoknak. 

Sosem értettem egyébként, miért is jó blogolni? Sok ismeretlen ember olvassa a bejegyzéseimet, nagy részéről azt sem tudom, kicsoda, és szánalmasnak kellene magam érezni attól, hogy néhanapján a legjobban annak örülök, ha néhányan kedves szavakat intéznek hozzám az oldalakon keresztül. De ez nem így van. Szerintem minden blogoló pontosan tudja, hogy ebbe a virtuális csapatba való tartozás sokkal többet jelenthet, és nekem ez már hiányzott. Szóval megpróbálkozom vele :) Ennek ellenére a hobbilovasfoto-t nem zárom be, sőt, továbbra is ostromolom az internetet a képeimmel, szívemhez nőtt működésének 2,5 hónapja alatt. Kicsit kinőttem, túlléptem a határait, ezért kellett egy új blog, és nagyon remélem, hogy hasonló sikereket fogok elérni vele :)

És végezetül, ha valaki ezeket a sorokat olvassa, az azt jelenti, hogy végigolvasta ezt a rettenetesen hosszú köszöntőszöveget. (Kár, hogy baloldalra nem fért el :D) .

És miért pont heritage.gp? Sokat gondolkodtam az oldal nevén. Nem jutott eszembe semmi szellemes, és frappáns név, mint általában sosem szokott, így napokig ültem a gondolat fölött, eredménytelenül. Aztán megláttam a könyvespolcomon ücsörgő 4 darab könyvet, egyenként 800-900 oldalasak. Az örökség ciklus... A valaha volt kedvenc könyvsorozatom. Szóval innen a név, ugyan is az örökség angolul heritage. Rögtön éreztem, hogy ez lesz A név, úgyhogy már létre is hoztam az oldalt és így húsvét alkalmából, esős délutánon megcsináltam a design-t és eltököltem minden apró részlettel, hogy majd egyszer valamikor nyilvánosságra hozzam szerény kis blogocskámat.

Vége. :) Köszönöm, ha elolvastad.